|
Hajónapló
A hajónaplóban az általunk fontosnak tartott cikkekből, elemzésekből válogatunk.
Ha Lenin kiesik a vagonból...
|
Richard Pipes történész Magyar Narancs IX. évf. 27. szám, 1997. június 3.
Richard
Pipes a mindenféle totalitarizmusok, de legfőképpen a bolsevizmus
világhíres szakértője - azon kevesek egyike például, akik mindig is azt
állították, hogy a II. világháborút nem a náci Németország, hanem
Németország és a Szovjetunió együtt robbantották ki: hisz egyszerre
szállták meg 1939 szeptemberében Lengyelországot. A 77 esztendős
professzor politikai szerepet csak egyszer vállalt, de tudósnak ebben a
században valószínűleg már nem adódhat nagyobb lehetősége a történelem
befolyásolására, mint neki: a nyolcvanas évek elején őt bízta meg
Ronald Reagan az amerikai Nemzetbiztonsági Tanács szovjet és
kelet-európai osztályának vezetésével. A hidegháború utolsó nagy
fellángolásakor a professzor dolgozta ki a Szovjetunió megtörésének
stratégiáját. Néhány év után kivált az elnöki csapatból. Nem valami
nézeteltérés késztette erre, hanem a Harvard University szigorú
tradíciói, melyek értelmében a tudósok csak korlátozott ideig
szüneteltethetik egyetemi működésüket - és ez alól a kormányzati
megbízatás sem kivétel. Az amerikai tudományos körökben elterjedt róla,
hogy ő a republikánus jobboldal fő ideológusa, az ókonzervatív szellemi
irányzat vezetője.
- Professzor úr, önt a
kremlinológusok körében úgy ismerik, mint a kommunizmus sírásóját. Az
érdem történelmi síkon sokak szerint Reagan elnöké, de a stratégia
kidolgozása az ön nevéhez fűződik. - Mindig is úgy
gondoltam, hogy a kommunizmus természetellenes jelenség, és előbb-utóbb
elkerülhetetlenül összeomlik. Azért dolgoztam a Fehér Házban, hogy ez
minél hamarabb megtörténjék. És mivel Amerikában, különösen egyetemi és
értelmiségi körökben határozott rokonszenv élt a Szovjetunió iránt,
igyekeztem megmutatni a rendszer valódi arcát, a totális diktatúrát.
Ebben persze nem voltam egyedül: azokban az években harvardi kollégám,
a hozzám hasonlóan lengyelországi származású Zbigniew Brzezinski volt a
nemzetbiztonsági főtanácsadó, és neki sem voltak illúziói a
tekintetben, hogy kivel állunk szemben.
- Miért, ki volt az ellenség? -
A kommunizmus, ki lett volna. Nem is az öreganyám. Emberek tízmillióit
ölték meg vagy éheztették halálra ebben a rezsimben, amelyet szerintem
egyértelmű felelősség terhel még a nácizmus megjelenése miatt is. Az
orosz bolsevik forradalomtól indult el a világ 20. századi történelme,
miatta következett be Kína kulturális forradalma és a kambodzsai
népirtás is. Ez volt az ellenség: annak nyilvánította magát azzal is,
hogy a Nyugat bukását és saját győzelmét prófétálta. Ami a népet
illeti: a második világháborúban a náci Németország volt az ellenség,
jóllehet a németek többsége valószínűleg nem akart háborút. De mivel a
náci rezsim totális ellenőrzést gyakorolt a német nép felett,
Németországgal kellett harcolni. Ugyanez volt érvényes a Szovjetunióra
is. Persze ez óriási tragédia, hiszen mindkét totális rendszer úgy
uralkodott az alattvalói fölött, hogy közben egyfolytában a nevükben
nyilatkozott.
- Nyugaton mégis sokáig bizonyos
rokonszenvvel viseltettek a Szovjetunió iránt. Mi lehetett ennek az
oka, és miért nem került ön is a hatásuk alá? - Van ebben
valami törvényszerűség: minél messzebbről szemlél valaki egy országot,
annál romantikusabb színben látja. Amerikában ugyanígy gondolkodtak az
oroszokról és a kommunistákról. Mi persze, akik a világnak ebben a
szegletében születtünk, jóval reálisabb elképzelésekkel bírtunk. Ez
volt az egyik mód, ahogy a származásom befolyásolta a gondolkodásomat.
Ugyanakkor, zsidó lévén, különösen mély gyűlöletet éreztem a nácizmus
iránt is. És mind a kettőt ugyanúgy megvetem. Szélesebb, objektív
értelemben nem is látok különbséget a két történelmi jelenség között. A
különbözőségük csak a két kultúra másságának tudható be.
-
A nyolcvanas évek elején, amikor ön a Fehér Házba került, már rengeteg
jele volt a kommunizmus válságának. Azon túl, hogy évente temettek el
egy-egy főtitkárt, a szovjet rendszer gazdasági gyengesége is
nyilvánvalóvá vált. - Igen, ekkorra világossá vált, hogy a
rendszer nem mehet tovább a régi módon. Több memorandumot írtam a
kormánynak erről, és amikor távoztam a Fehér Házból, a Foreign Affairs
egyik 1984-es számában megjelentettem egy cikket. Ez nagy vitát
provokált, mert azt állítottam benne, hogy a Szovjetunióban forradalmi
helyzet alakult ki...
- Szóval megint egy orosz forradalom? -
Ahogy Lenin fogalmazott, a vezető réteg nem tudott kormányozni, a
vezetettek pedig nem akartak élni a régi módon. Akkor jött Gorbacsov az
ötletével, hogy megreformálja a rendszert, de a peresztrojka három éve
után rájött, hogy ez lehetetlen. Ma már ő is beismeri. 1988-tól
elkezdték belülről is szétverni. Ettől még sok minden tovább működött:
a titkosrendőrség a helyén maradt, és az utolsó pillanatig folyt a
másként gondolkodók megfélemlítése. Tudtam, hogy a rendszer napjai meg
vannak számlálva, de bevallom, azt hittem, kihúzza legalább 2000-ig, de
a 21. századba már nem lép be. Ezzel a nézetemmel kisebbségben voltam,
mert legtöbb kollégám azt gondolta, hogy a rendszer jó irányban
változik, és fennmarad.
- A rosszakarói azt terjesztik, hogy ön találta ki azt a szlogent, miszerint a Szovjetunió a gonosz birodalma. -
Ez persze nem igaz, sőt én nagyon nem is örültem neki, amikor
elterjedt. Mi, tudósok, nem használunk ilyen terminusokat. Nem mintha a
kommunizmus vagy a náci Németország nem lettek volna tényleg nagyon
gonosz rendszerek.
- Ugyanakkor ön azt is állítja a műveiben, hogy a bolsevikok győzelme nem volt szükségszerű. -
A bolsevikoknak óriási mázlijuk volt. Ezt tényleg nehéz ép ésszel
felfogni. Ha például Lenin meghal spanyolnáthában Svájcból hazafelé,
vagy kiesik a vagonból, nincs bolsevik puccs. Mert csak Lenin erőltette
a hatalom megragadását, senki más. Tudjuk, hogy amikor két héttel a
fordulat előtt Lenin a hatalom megragadása mellett érvelt, a többiek
egyáltalán nem lelkesedtek, és Trockijnak kellett közbelépnie, hogy a
bolsevik vezetők kompromisszumra jussanak. Ha Lenin nincs ott, vagy
letartóztatják útban a Szmolnij felé 24-én, amikor egy járőr kis híján
bekísérte, csak Vlagyimir Iljics részegnek tettette magát, és
elengedték, szóval, ha nem engedik el, nincs se októberi puccs, se
Szovjetunió, sőt még sportszelet sincsen akkor. De az emberek nehezen
hiszik el, hogy fontos történelmi következményekkel járó események
véletlenszerűen történnek.
- Most magyarul is
megjelent könyvében, Az orosz forradalom történetében azt állítja, hogy
a szovjet rendszert, az orosz kommunizmust az értelmiség világmegváltó
szándékai magyarázzák. Hogyan jutott el mindez a forradalomig? -
A forradalom az én olvasatomban nem más, mint a fennálló világrend
teljes felforgatása. Az első ilyen kísérlet az 1789-es francia
forradalom volt, amikor a francia értelmiség megpróbálta valóra váltani
a felvilágosodás filozófusainak elképzeléseit. Az eredmény a jakobinus
terror és a negyedszázadig pusztító forradalmi, majd napóleoni háborúk.
Az orosz forradalom hasonló utópista kísérlet volt az emberi társadalom
azonnali, teljes és kényszerű átalakítására. E mögött a századforduló
orosz értelmisége állt, mert ők hittek abban, hogy meg lehet teremteni
a földi paradicsomot a termelőeszközök állami tulajdonba vételével. A
doktriner racionális gondolkodás azonban csődöt mondott az emberi
kapcsolatok sokszínűsége és összetettsége miatt. Az eredmény pedig
zéró. Egy hatalmas országot teljesen tönkretettek, és ennek
következményeit évtizedekbe telik felszámolni vagy kijavítani.
Oroszország ma minden tekintetben egy harmadik világbéli állam, amely a
külföldi hatalmak adományaitól és befektetéseitől függ, képtelen
önállóan gazdálkodni. A forradalom hetven éve a világ legfejlettebb
ipari nagyhatalmává kellett volna hogy tegye, de ma sem tudnak egyebet
exportálni, mint földgázt, energiahordozókat és olcsó munkaerőt.
-
Az orosz értelmiség egy része mára kiábrándult az 1991 utáni
berendezkedésből is. Megdöbbentő módon ma Moszkvában vannak olyanok,
akik bátran küzdöttek a brezsnyevi ernyedt diktatúrával, ma viszont új
diktátort kívánnának hazájuk élén látni. Egyesek egyenesen Alekszandr
Lukasenkóban, a belorusz elnökben vélik felfedezni azt a személyt, aki
visszatéríti Oroszországot az egyeduralom bevált, egyedül üdvözítő
útjára. - A hagyományos „nagyorosz" értelmiség helyzete
reménytelen. Egész léte során úgy definiálta önmagát, hogy ellenzékben
van a mindenkori hatalommal szemben. Az oppozíció kiterjedt a
cárizmusra, aztán egy idő után a kommunizmusra is, s most úgy látszik,
a szabadpiaci gazdaság és a parlamentarizmus van soron. Persze mindig
is leginkább ebből lehetett rájönni, hogy valaki értelmiségi. Egy
demokráciában azonban nem elég ellenezni valamit, tenni is kell valamit
valamiért. Emlékszem, mennyire meglepődött a híres gondolkodó, Tatyjana
Tolsztaja, amikor Moszkvában azt mondtam neki, hogy a demokráciában
nincs szükség másként gondolkodókra, a nemzet lelkiismereteire.
-
Tehát azokat a jeleket sem kell figyelembe venni, amelyek az új
ortodoxiára hajlamos értelmiségiektől származnak? Az orosz
nacionalizmust, a menofóbiát, a birodalom újjáépítésének tervét? Vagy
amit időnként a demokrácia hívei javasolnak, a „felvilágosodott
diktatúra" bevezetését a reformok érdekében? - A jövőt
alapvetően az oroszországi belső folyamatok döntik el. Sok orosz
vágyakozik az erős kéz uralma után. Feladják az egyéni felelősséget,
gondoskodjon róluk valaki más...
- És közben azt szeretnék, hogy ugyanez az erős kéz lehetőleg ne háborgassa a magánéletet. -
Igen, ez nagyon elterjedt nézet. Egy diákom felmérést végzett Nyizsnyij
Novgorodban a középiskolások között, és a megkérdezettek több mint fele
azt mondta, Oroszországnak új megváltóra, megmentőre van szüksége.
Ehelyett szerintem Oroszországot magát kell újjáépíteni az alapoktól
kezdve. Létre kell hozni az új munkaetikát, a politikai pártokat, el
kell érni, hogy tiszteljék a törvényt és a tulajdont. És fel kell
fogni, hogy Oroszország többé nem nagyhatalom, még akkor sem, ha
Miszter Jelcin részt vesz a G7 denveri találkozóján. A meghívás
gesztusának morális okai vannak, de világos, hogy Moszkva nem tartozik
ebbe a klubba.
- Miként vélekedik most Oroszország jövőjéről? -
Ugyanezek a felmérések azt mutatják, hogy az úgynevezett átlag orosz -
tehát nem az értelmiség - nagyon is megváltozott. Egyre kevésbé
fogékony a nacionalizmusra, az idegengyűlöletre. Szerintem a mostani
fiatalságban van a remény: sokat ismerek közülük, és igazán illik rájuk
a mi angol fogalmunk: go-getter. Tudják, mit akarnak, profitot,
vagyont, üzletet, utazást. És ami a lényeg, meg is szerzik. Jellemző
képviselőjük Borisz Nyemcov, a fiatal reformerek képviselője a
kormányban.
- Tehát a kommunizmus visszatérésétől Oroszországban sem kell tartani? -
Egyáltalán nem. Kommunisták még vannak, mert kapcsolatrendszerük és
szervezettségük révén nagyon erős lobbit alkotnak. De az eszme, amely
romba döntötte a világ egyharmadát, végérvényesen halott.
Vígh Zoltán „Ha Lenin kiesik a vagonból...". Richard Pipes történész. Magyar Narancs IX. évf. 27. szám, 1997. június 3.
|
|
|